Kérdezd meg a dédmamát!

Meséljen, milyen volt az élet, amikor ő kisgyerek volt?

Meséljen arról, amikor üresek voltak az üzletek és csak jegyre lehetett vásárolni?

Milyen volt napokig ugyanazt a szegényes ételt enni, milyen volt sorban állni, amikor megjött a kenyér vagy a liszt a boltba?

Amikor hetekig nem láttak húst, mindig krumpli vagy tészta volt a tányéron.Vagy még az sem.

Nem volt unalmas mindig csak vizet, esetleg teát inni?

Volt-e minden gyereknek cipője, kabátja, vagy egy cipőt, kabátot hordtak felváltva a gyerekek?

Volt-e szappan, fogkrém, mosószer akkor, vagy az anyukák mindig maguk készítettek otthon?

Féltek-e este, amikor a sötét szobában ülve meghallották a légvédelmi szirénák hangját?

Vagy amikor édesapát elvitték katonának?

Nagyon elfáradtak-e, amikor 7-8 éves korban már menni kellett az uraság földjére dolgozni?

Mivel játszottak, amikor nem voltak játékaik, mit mesélt nekik az anyukájuk, amikor nem volt mesekönyv?

Volt akkor óvoda? El tudtak menni az anyukák dolgozni, vagy otthon kellett maradni a gyerekekkel?

Apukának volt-e folyamatos munkája, vagy ott dolgozott, ahova hívták, néha-néha egy napot?

Jártak-e ők akkor a falu határán kívül? És ha igen, gyalog, vagy lovaskocsival mentek át a szomszéd faluba?

Milyen volt, amikor nem volt a faluban orvos, ha volt is gyógyszer a patikában, az nagyon drága volt és nem tellett rá.

Nehéz volt írni a palavesszővel a palatáblára? Fájt-e a körmös, amit a tanító adott?

El tudott-e menni továbbtanulni, vagy 14 évesen munkába állt,, mert nem volt pénz a taníttatásra?

És amikor férjhez ment, hány gyereke született? Annyi amennyit a Jóisten adott, vagy hogyan oldották meg a családtervezést?

Milyen volt az élet a háború alatt? Milyen volt utána sétálni a romba döntött házak között?

Milyen volt várni, hogy apuka hazatér-e a frontról? Milyen volt kislányként a megszálló, idegen katonáktól félni?

Milyen volt a romba döntött házak között romba dőlt életeket újjáépíteni?

Milyen volt túlélni egy olyan világot, amit mi, dédunokák már el sem tudunk képzelni?

Kérd meg a dédit, hogy meséljen.

Egy nagymama visszaemlékezései

A 60-as években nem volt háború. A falvakban sok szegény család lakott, de voltak módos parasztok is. Nagy házban laktak, állataik, földjeik voltak, jómódban éltek. A szegények pedig szegényen.

Az én szüleim a nővéremmel először albérletben laktak, aztán vettek egy telket és építettek egy házikót. Egy szoba volt, egy konyha és egy kamra. Én már oda születettem, és így lettünk négyen a kis bepucolatlan, vert falu házikóban. Víz a kútban, wc az udvaron. Fatüzelésű sparhelt a konyhában. Hűtőszekrény, rádió, televízió nem volt.

A szüleim dolgoztak, de a kiadásokhoz képest nem volt sok a bevétel. Mindig spórolni kellett. Sokszor sóvárogva néztem a presszóban a parizeres szendvicset, a habrolót, és a drága süteményeket. Nagyon nagyon ritkán jutott. Esetleg egy mignon. Vagy egy gombóc fagyi.

Szerettem a ruhásboltba menni, mert csoda szép ruhák voltak. Persze azt is ritkán kaptam. Jó volt az ami a nővéremről rám maradt. Aztán később, amikor tellett varrógépre, anyukám varrt nekem. Nekem voltak a legszebb ruháim a lányok között.

Nyaralni sosem voltunk együtt. Soha…..

A közeli fürdőbe elmentük egyszer-egyszer nyaranta. Vagy anyukámmal, a szomszéd faluban élő rokonokhoz egy napra.Minden nyáron elvitt anyukám a nővéréhez egy-két hétre, az volt nekem a nyaralás, de együtt az egész család soha nem volt, sehol.

A házhoz tartozott udvar és kert. Az udvarban tyúkok szaladgáltak, később már disznó, kacsa, liba, pulyka és nyúl is volt. A kertben mindent megtermeltünk. A krumplit egész évre, az állatok takarmányát, a zöldségeket, gyümölcsöket. Az állatokat, a kertet anyukám látta el, mert apu dolgozott. A mai eszemmel és tudásommal el sem tudom képzelni, mennyi munka, idő, és energia kellett ehhez egy embernek. Aki mellette még alkalmazásban is dolgozott.

Nagyon kevés játékom volt, de nem csak nekem, az utcában a többi gyereknek sem volt sok játéka. Kis bicikli, roller, ilyesmi...egyikünknek sem volt. Néhány babám volt, és könyveim. Télen is és nyáron is sokat voltam az udvaron, az utcán. Nem kellett vigyázni, hiszen autók sem jártak.

Enni azt ettük, amit a kert adott. Volt ugyan bolt a faluban, de hús csak egy héten egyszer.

És hát a pénzt is „meg kellett fogni”. Anyukám zseniális varázsló volt, mert a legegyszerűbb alapanyagokból főzött, de mindig ízletes ételeket. Reggelire, vacsorára sokszor csak vajas kenyér volt teával, kakaóval. Vagy tejbegríz. Héjában sült krumpli. Szalonna, kolbász. Ebédre egy egyszerűbb leves és főzelék, vagy tészta. Hús legtöbbször csak vasárnap volt. Sokszor a kenyeret is otthon sütötte. Főleg hónap végén…

Mosni hetente egyszer szoktunk. Fürödni is. Nem azért mert nem volt rá igényünk, csak elég macerás volt annyi vizet behordani, megmelegíteni, aztán meg kimerni a bádog kádból és kivinni az udvarra. Kb. fél napos macera volt a fürdés. Persze a retkes lábakat és koszos praclikat minden nap megmostuk a zománcos lavórban. Eleinte mosógép sem volt, ugyanabban a kádban mostunk, mint amiben fürödtünk. Aztán lett palackos gáztűzhely, rádió, mosógép, hűtőszekrény, televízió.

Akkoriban nagy dolog volt megvenni ezeket. És ha vettek, vigyáztak rá, nem volt mód évente cserélni.

A házban fával fűtöttünk. A konyhában mindig kellett tüzelni, hiszen azon főztünk, a szobában csak akkor, ha nagy hidegek voltak. Amikor nem volt annyira hideg, akkor a vastag tollas dunna melegített csak. Alattunk meg a szalmazsák.

Minden, minden más volt. Voltak nehéz időszakok, rossz pillanatok, nélkülözés, de az élet alapjában véve lassúbb, nyugalmasabb volt. Merem azt mondani, hogy boldogabb.

Mert ma, amikor minden van, minden elérhető, megkapható, nincs olyan értéke semminek, mint amikor keményen és sokáig kellett kuporgatni azért, hogy megvegyük, amire szükség van.

Sem a tárgyaknak, sem az emberi kapcsolatoknak nincs igazi értéke.

És az egészben ez a legszomorúbb.

A szerző weboldala: www.skolikagnes.hu

Fb-oldala: https://www.facebook.com/skolikagnes