Egy új kihívás terjed a közösségi oldalakon: nem veszek új könyvet. Ez a címe.

A lényege pedig az, hogy aki részt vesz benne, az nem vesz új, papír alapú könyvet, hanem helyette e-könyvet vásárol, kölcsönkéri a könyvet, könyvtárból veszi ki, stb.

Bennem íróként és magánemberként is felvet ez a dolog néhány kérdést.

Kezdjük a magánvéleménnyel: engem úgy neveltek, hogy a könyv ( a papír alapú, mert akkor nem volt más) tehát a könyv az érték. Vigyázni kell rá, nem szabad összegyűrni, elégetni, szemétbe dobni, a szekrény lába alá sem tesszük magasítónak.

Ajándékba kaptuk, ajándékba adtuk, ha szerencsénk volt, akkor az író dedikálta, és/vagy akitől kaptuk, írt néhány kedves szót bele.

Érték volt, emlék volt, vigyáztuk, óvtuk. Én nagyon sokszor kaptam könyvet ajándékba, illetve volt több olyan év is, amikor CSAK könyvet kaptam. Vigyáztam is rájuk, sokan közülük még mindig itt vannak a könyvespolcomon.

A gyermekeimnek is sok könyvet vettem. Volt, hogy hosszú percekig keresgettem, válogattam a könyvesboltban, mert akkor még nem tudtam a neten utánanézni, belelapozni, beleolvasni a könyvekbe. Ezek közül a könyvek közül is őrzök még jó párat.

Mostanában igaz, kevesebb könyvet veszek, és kevesebbet is olvasok, de ha falnám a könyveket akkor biztosan többet vásárolnék is. Papírkönyvet természetesen. Nem tölteném le a netről, nem vennék e-könyvet, nem kérném kölcsön, hanem megvásárolnám.

Miért? Mert a könyv az érték. Mert talán 5-10-20 év múlva újra rátalálok a könyvespolcon és elolvasom. Mert sokkal-sokkal élvezetesebb papírkönyvet olvasni, mint e-könyvet. Mert a könyv az egy művészember keze munkája, alkotása, amelyet birtokolni öröm, és büszkeség. Egy író életművének része.

És akkor most a véleményem, íróként: amikor elkezdtem meséket írni, még eszembe sem jutott könyvben megjelentetni őket. Aztán egyszer csak valami megváltozott, és rájöttem, hogy igen, szeretném, ha minél több ember birtokolná a könyvemet, és olvasná, szeretné a meséimet.

Azt gondolom, hogy a legtöbb író, akinek könyve jelent meg, ebből az indíttatásból adta ki a könyvét, vagy küldte el a kéziratot egy kiadónak. Vannak persze más esetek is, van, aki eleve azért gondolkodik a kézirata kiadásán, hogy abból majd jól meggazdagszik.

Maradjunk az első verziónál, hogy azt szeretnénk, hogy minél többen olvassák, birtokolják a könyvemet. Amikor ez a cél, akkor megteszünk mindent, hogy megvalósuljon: szerkesztőt, korrektort, nyomdát keresünk, aztán fizetünk. Hirdetést fizetünk, sokat ajándékba adunk rokonoknak, barátoknak. Dolgozunk egy könyvön 1-2 vagy akár több évet. Vele kelünk és fekszünk. Büszkék vagyunk rá, és persze magunkra is. Várjuk a kritikákat, elismeréseket.

A könyv kiadása lesz az egyik legfontosabb dolog az életünkben. Ezen kattogunk naphosszat.

Mert örülni szeretnénk a könyv fogyásán, osztozni szeretnénk az olvasók örömében.

És akkor jön egy kihívás, miszerint nem vesznek könyvet. Nem költi rá a pénzét, nem akarja gyarapítani a könyvtárát, nem akar egy értékes művet magáénak tudni.

Miért? Talán az ő szemében nem ÉRTÉK a nyomtatott könyv?

Elég csak letölteni, és ha nem tetszik, akár le is törölheti a gépről?

Letölti, kölcsönzi a könyvtárból, kölcsönkéri, nincs is ezzel gond, ha utána ha tetszett, akkor megveszi papírkönyvként így támogatva adott esetben az írót is.

Olvastam olyan véleményt, hogy azért nem veszik meg, mert drágák a könyvek. Lehet ebben is valami, és persze nem kutatunk senki zsebében, nem nézzük meg, mennyit költ másra, más, esetleg tök felesleges dolgokra.

És azt sem kérdezzük meg, hogy ok, nem vesz új könyvet, de új ruhát, cipőt, autót azt vesz, vagy ezeket is kölcsönkéri? Vagy letölti a netről, és letörli, ha nem jött be?

Nagy divat most ilyen kihívásokat indítani, mindenféléről, de biztos az, hogy pont „nemveszekkönyvet” kihívásra van szükség?

Miért nem indítunk pl. olyat, hogy nem veszek műanyag csomagolóanyagot, E-számmal teli étkeket, távol-keletről érkező ruhákat, nem használok fölöslegesen tisztítószereket (kemikáliákat), hanem mosok szappannal, takarítok ecettel. Nem autózom akkor, amikor mehetek tömegközlekedéssel vagy gyalog. Nem dobok ki élelmiszert. Nem megyek gyorsétterembe, nem iszom amerikai üdítőt.

Nem cserélgetem félévente az elektronikai eszközöket, telefont, tévét, laptopot. Nem főzök pálmaolajjal. Nem iszom és nem cigarettázom.

Vagy mondjuk olyat kihívás is lehetne, hogy csak magyar terméket, csak természetes anyagú ruhákat veszek. Egészségesen étkezem, minden nap alszom, mozgok eleget. Segítek, jótékonykodom, adományozok. Meghallgatom az özvegy, egyedül élő szomszéd néni panaszait.

És sorolhatnám.

Persze nem ítélkezem senki fölött, nem bírálom felül, milyen kihívást tart fontosnak, inkább csak hangosan gondolkodtam a másik oldalról:-)

( Skolik Ágnes) 

Vannak helyzetek, amikor nehéz megszólalni. Az egyik ilyen, amikor egy csokigyártó cég oldalát, fotóit nézegeti az ember. Huh...ezt mindenkinek látnia kell. Megkerestem a cég tulajdonosát, hogy mutassa be nekünk Chocolandot.

– Mikor alakult a cég, és honnan jött az ötlet, hogy csokoládékészítéssel foglalkozzatok? – kérdeztem Bedő Adrienntől.

A céget az idei év áprilisában alapítottuk. A tulajdonos a férjem Vass János, aki egyébként a csomagolásban alkot nagyokat. Az elmúlt évben mindketten elvégeztük a csokoládétermék készítő képzést. Az ötlet, hogy kézműves csokoládét készítsek már régóta érlelődött bennem, úgy tűnik talán eljött az ideje és augusztusban elkezdhettem alkotni.

– Milyen alapanyagokkal dolgoztok a legszívesebben?

Az alapanyagok közül a csokoládé a belga Callebaut cég terméke, nem sokat tanakodtunk azon, hogy ez az alapanyag lesz a megfelelő. Már több éve jelen van a piacon, sokan dolgoznak vele. A többi alapanyagot is megbízható helyről szerezzük be.

– Láttam egészen különleges csoki remekműveket is a fotók között, pl. egy szerszámkészletet. Ki álmodja meg a csokicsodákat, együtt tervezgettek, vagy inkább el vannak osztva a feladatok?

Nyitott szemmel járok, ha valamiben látok fantáziát, szívesen ki is próbálom. A feladatoknak ez a része többnyire az én döntéseimen múlik.

– Különleges alkalmakra szoktak vásárolni tőletek? Volt kedvenc megrendelés?

Egyike volt az első megrendeléseknek egy ballagásra kis csomagok összeállítása. Minden megrendelésnek nagyon örülünk és szívesen vesszük a kihívásokat is.

– Biztosan kaptok értékeléseket, véleményeket. Szeretik a vásárlók a bonbonjaitokat?

Ha a vásárlóink újra és újra tőlünk szerzik be az édes meglepetéseket, az számunkra pozitív vélemény. Ha új vevő jelentkezik egy elégedett kuncsaft ajánlása alapján, az különösen örömöt jelent számunkra.

– Én inkább főzni szeretek, de bizony van, amikor nem úgy sikerül, ahogy elterveztem. Előfordul ilyen egy csokikonyhában is?

Bizony nem egyszer megesik, hogy valami nem úgy sikerül, ahogyan elterveztem, de nálam semmit nem lehet annyira elrontani, hogy ne legyen, aki úgy is elfogyasztja. Ilyen főként a kísérletezéskor fordul elő.

– Neked személy szerint melyik a kedvenc bonbonod?

Miután elkészül egy újabb ízű bonbon, az mindig a kedvencem, de ez nem tart sokáig, mert amint új kreáció születik máris az lesz a favorit. Legújabb kedvenc a forralt boros bonbon borzselével. Nagyon finom lesz, ha kialakul a végleges íz.

– Hol, hogyan lehet vásárolni tőletek?

Telefonon és interneten (Facebook, Messenger, Instagram) lehet minket elérni, és az adventi időszakban minden hétvégén megtalálhatóak vagyunk egy-egy termelői vagy adventi vásáron.

– Mik a közeljövő, és a távoli jövő tervei?

Mindenképpen nagyobb műhelyre lesz szükségünk, most ezen dolgozunk, a csokoládé és bonbon készítés mellett. Emellett szeretnénk minél több work shopot is levezetni, ez egyébként már most is működik. Szerencsére jól alakul a dolog, eddig minden alkalommal teljes volt a létszám.

 A Chocolandot megtaláljuk a Facebook-on:

https://www.facebook.com/ChocoLand1974

Instagramon: ChocoLand_nagykanizsa

( Skolik Ágnes) 

Amikor az interjúra készültem, olvasgattam a Dió Team facebook oldalát. A leggyakoribb helyszínek: Nagykanizsa, Szombathely, Kaposvár. Most akkor hol is lakik Dió és csapata? Koller Rita gyógypedagógussal beszélgettem.

 - Dió és csapata Nagykanizsa külvárosi zöldövezetes részében él. Közel az erdőhöz, ahol nagy sétákat szoktunk tenni.

Mutasd be a csapatot, kérlek!

 - Akivel kezdődött: Dió – 7 éves keverék, erőteljes vizsla vonallal. A nagykanizsai menhelyről fogadtuk örökbe, az akkor 8 hónapos szeleburdi kölyköt. Csak egy jó családi kutyát akartunk, de a sors másképp döntött. 4 éves korában tett terápiás vizsgát, addig nagyon hosszú, akadályokkal teli út vezetett.

Második „gyermekem” Samuel a vértacskó. 2017 – es születésű igazi szerelemgyerek. Menhely hirdetése által találtunk rá. Az ő élete is úgy indult : csak családi második kutyának. 3 évesen vizsgáztam vele mint terápiás páros 2020 májusában.

Harmadik csapattag egy kislány: Mona. 2 éves, még nem igazán felnőtt, már nem igazán gyerek. Csupa szív, bújós, szintén befogadott kis kutya. BH vizsgáztunk,( alapfokú engedelmességi vizsga) haladunk szépen az úton. Vagy családi kutya marad, vagy ki tudja?

Honnan jött az ötlet a kutyaterápiás foglalkozásokhoz? Mikor, hogyan kezdődött? Mi a célja ezeknek a foglalkozásoknak?

 - Az ötlet 20 éve fogant meg, gyógypedagógiai tanulmányaim alatt. Akkoriban erről még itt Magyarországon nem nagyon lehetett hallani. Én már akkor is kutyás ember voltam, így megszületett a gondolat: mi lenne, ha a szakmát és a kutyákat valamilyen módon ötvözni lehetne. Ezt a magot elültettem a fejembe, és sokat kellett várni hogy csírázni kezdjen majd szárba szökkenjen. Sokat kutattam, olvastam, de az akkori élethelyzetem nem tette lehetővé a kiteljesedést. Ennyit, igen 20 évet kellett várnom rá. Kutyáim voltak ez idő alatt is, de a terápiás vonal csak most adatott meg.

A foglalkozások célja mindig más – alkalmazkodik az adott csoport vagy egyén igényeihez. Mozgás, részképességek fejlesztése, kommunikáció, szociális készségek, és természetesen mindig megjelenik a felelős állattartás is.

- Láttam, hogy iskolákba, ovikba, játszóházakba is jártok a kutyusokkal. Hogyan fogadják a gyerekek a csapatot? Nem idegenkednek, nem félek tőlük?

A gyerekek nagyon nyitottak még minden újra. Egy – egy gyermek van, hogy fél, legtöbbször ő lesz a legaktívabb a foglalkozás végére.

A tapasztalatom inkább az, hogy a mostani gyerekek nem tudják hogyan is kellene egy élőlénnyel bánni. Hogyan kell felvenni vele a kontaktust, hogy nem egy gombnyomással irányítható valami. Nekem ez az igazi interaktív foglalkozás – megtapasztalják, hogy azért hogy valaki együttműködjön velük, tenni kell. Türelmet, kitartást kell gyakorolni. Nem biztos, hogy elsőre sikerül. Nem biztos, hogy úgy lesz, ahogy ők szeretnék.

 - Sérült gyermekekkel is foglalkoztok? Miben, hogyan segítenek nekik a kutyusok?

Gyógypedagógusként főállásban dolgozom, és igen nálunk benn vannak a kutyusok az iskolában. Hatalmas potenciált jelent ez – még én is rácsodálkoztam, hogy mekkorát. A fejlesztéseken túl, érzelmi töltést, biztonságot adnak az aktuális osztályomnak. Erősítik a metakommunikációt, segítik az elfogadást, és kiváló stresszoldók.

 Gondolom minden alkalom öröm, amit a gyerekekkel és a kutyákkal töltesz, mégis van-e olyan foglalkozás, terápiás óra, ami különösen kedves a szívednek?

 - Valóban minden alkalom egy érzelmi töltetet ad. Minden foglalkozás egy csoda, egy ünnep. Mindig történik valami, ami megerősít abban, van értelme.

Nem foglalkozást, hanem egy személyt emelnék ki. Sajnos a nevét nem tudom, egy nagyon kedves úriember aki minden – városi rendezvényünkön ott van (Kultúr Korzó, Fánkfesztivál stb). Már készül, jön feltöltődni a kutyákhoz. Leül fél órácskára, kutyát simogat, beszélgetünk, majd „ Köszönöm, feltöltődtem” és távozik. Elmondta, mindig lesi hol leszünk jelen.

Milyen terveid, céljaid vannak a közeljövőre?

 - Az egyéni foglalkozások után, most indul az iskolaelőkészítő csoport októberben. Ez a legközelebbi cél. Mona kiképzése a középtávú cél. Kissé távolabbi cél az állat –asszisztált foglalkozások kibővítése, kiterjesztése. Nagyon büszke vagyok rá, hogy az Országos Pedagógiai Könyvtár a mi munkánkon keresztül népszerűsíti az állat-asszisztált pedagógiát. Ez a legfrissebb örömöm.

Ha valaki szeretne meghívni egy rendezvényre, vagy iskolai foglalkozásra, hol, hogyan tud elérni?

A Dió Team facebook oldalán: https://www.facebook.com/dioteamterapia valamint

telefonon: +36365900866

Köszönöm a beszélgetést, további jó munkát, és sok sikert kívánok neked és a csapatnak!

Skolik Ágnes

www.skolikagnes.hu

Zala megye déli részén, erdők-völgyek között bújik meg a közel 400 fős falucska, Liszó.

Az elmúlt szombaton szüreti felvonulást tartottunk a faluban, melynek része volt az közterületek feldíszítése is.

A Petőfi utca a falu legmagasabb részén, gyönyörű környezetben található. A falusiak dombi utcának nevezik.

A közösség apraja-nagyja összegyűlt, és közösen készítettük a dekorációt. Egy falusi kamrát jelenítettünk meg, ahol a sok régi tárgyi emlék mellett, bepillanthattunk a Dombi család életébe.

Nekem jutott az a nemes feladat, hogy egy pár sort írjak róla, amivel aztán köszöntöttük a felvonulókat.

Ezután a kisbíró kidobolta a bállal és a falu életével kapcsolatos tudnivalókat, majd az énekkarok és a táncosok műsora után a menet tovább indult a faluba.

Az esti bál előtt volt az eredményhirdetés, ahol a mi utcánkat kiáltották ki győztesnek!

Skolik Ágnes: Szüreti köszöntő

Szeptember legvégén, Liszó falujában,
nagy a sürgés-forgás mindegyik utcában.

Sülnek a kalácsok, telnek a poharak,
díszítik az utcát szorgos falusiak.

Szalmabála, dísztök, szőlő és pogácsa
kerül az utcára, vödörbe, kosárba.

Petőfi utca a falu legszebb tája,
Dombi család is a felvonulást várja.

Nagypapa a sámlin az újbort kóstolja,
a nagymama közben a babot kopozza.

A fiatal gazda tölti a poharat,
mindenkinek jut bor, és egy finom falat.

Felesége közben a kalácsot vágja,
az udvaron a legény fát vág a konyhára.

Közeleg a hintó, ugatnak az ebek,
szaladnak elébe mind a kisgyerekek.

Énekel a kórus, a lányok táncolnak,
az utca népével közösen mulatnak.

Igyuk hát az új bort, együk a kalácsot,
ilyen vidám utcát a világ nem látott.

Dombiék öltöznek ünnepi ruhába,
pálinkát, bort, étket raknak a kosárba.

Köszönjük, hogy betértek e szerény házba,
készüljünk estére a szüreti bálba.

Skolik Ágnes

www.skolikagnes.hu

A közösségi oldalakon böngészve több adománygyűjtő csoportot is találhatunk, ahol rászorulóknak, beteg gyermekeknek, közintézményeknek gyűjtenek. A csoportokhoz sok jó szándékú, segítőkész ember csatlakozik, de az eredményekért a legnagyobb köszönet a csoportot létrehozókat illeti.
Nagykanizsán is alakult egy csoport, amelyben a városban, vagy a környékén, beteg, rossz körülmények között élő, vagy éppen árván maradt gyermekeknek segítenek. A csoport egyik alapítójával, Stimeczné Lukács Kittyvel beszélgettem:
– Mesélj a kezdetekről! Mikor, milyen ügy érdekében alakult a csoport? Milyen eredményt ért el az első gyűjtés?
Férjem, Stimecz Fridolin indított el egy szurkolói összefogást még 2013-ban, egy Jótékonysági foci Kupa keretében, mely olyan jól sikerült, hogy utána minden évben  megrendezésre került, mindig más-más rászoruló családot támogatva. Nekem, mint szociális munkásnak amúgy is az életem része volt mások segítése, így az elejétől kezdve besegítettem, majd együtt dolgoztunk a jó célért. A Jótékonysági focikupa mellett, az utóbbi években hagyománnyá vált a kiválasztott családok, gyermekek karácsonyi kívánságainak teljesítése is. Minden alkalommal nagy sikerrel zárultak.
2020 őszén került látókörünkbe Gondi Zétény, a zebrán elgázolt, súlyosan megsérült kisfiú és családja. Egyértelmű volt, hogy ők lesznek a következő támogatottaink. Személyes találkozások után, történetüket és helyzetüket megismerve tudtuk, hogy itt most többre lesz szükség. Zéti rehabilitációs kezelései több millió forintba kerülnek, mely hatalmas terhet ró a családra. Ekkor jött az ötlet és született meg a Jótékonysági licit Nagykanizsa csoport, melynek célja 5.000.000 Ft összegyűjtése volt Gondi Zétény és családja megsegítésére. Napok alatt több százak, majd ezrek csatlakoztak a csoporthoz. Elindultunk.
Liciteket indítottak, licitáltak a tagok .Többen csak úgy utaltak. Mindenki egy célért, Zétiért. Kevesebb, mint 7 hét alatt sikerült, összegyűlt több, mint 5 millió Ft a Gondi család számláján. Hatalmas boldogság volt mindenki számára, csodaként éltük meg ezt az összefogást. Folyamatosan jöttek a megkeresések, hogy ne hagyjuk abba amit elkezdtünk! Szükség van "ránk", a csoportra... Nem volt kérdés, folytattuk. Azóta is. Most lesz októberben 1 éve már. Ez idő alatt 7 családnak közel 30millió Ft gyűlt össze! 
Hihetetlen kimondani is, mindezt többnyire hétköznapi emberek adták össze, beteg vagy árván maradt gyerekeket, családokat segítve. 
Csoport aktivitása hullámzó. Vannak holtpontok, de valahogy mindig belendül, újra és újra.
A licites csoporton belül szerveztünk már tombola sorsolást, online sütivásárt, virtuális közös kávézást is. Folyamatosan ötletelünk és azon dolgozunk, hogyan és mivel tarthatjuk életben ezt a fantasztikus közösséget. 

– Ki, hogyan választja ki, hogy kinek adakozzon a csoport?
Nem könnyű feladat kiválasztani mindig a következő támogatottat, nem könnyű dönteni sorsokról, de átbeszélve a dolgokat, olykor a segítőket is belevonva hozunk közösen döntést erről.

– A csoport alapítói ti vagytok ketten a férjeddel. Te a kisfiatokkal otthon vagy, a férjed dolgozik. Hogy jut időtök az adminisztrálásra, szervezésre, 0-24-ben a csoporttal kapcsolatos teendők elvégzésére?
2 kis gyerkőc mellett nem egyszerű egy ekkora feladatot ellátni, tagadhatatlan, hogy olykor a velük eltöltött idő kárára is ment, de igyekeztünk megtalálni az arany középutat. 
– Melyik volt a legemlékezetesebb, legkedvesebb, vagy legmegrázóbb történet, amivel a kezdetek óta találkoztatok?
Minden történet adott gyűjtése megérintett minket a maga módján. Ha említenem kellene egyet, az árván maradt Major lányok gyűjtését emelném ki. Ahol szinte egy emberként fogott össze Nagykanizsa és környéke. Kb. 2 hét alatt 8 millió Ft gyűlt össze. 

– Egy ilyen csoportban ismeretségek, barátságok is szövődnek. A jótékonysági akciók sikerén túl mit adott nektek a csoport? Tapasztalatot, elismerést, új kapcsolatok kialakulását?
Minden egyes kitűzött cél elérésekor leírhatatlan boldogság és hála van bennünk minden segítő felé. 
Egytől egyig segítő, jólelkű emberek. Nagyon jó érzés, hogy ilyen csodálatra méltó emberek vesznek minket körül.   Rengeteg szeretetet kapunk a csoporttól, a tagoktól. Visszajelzéseket, hogy jó amit csinálunk. 
Olyannyira, hogy 2020 decemberében megkaptuk Fridolinnal az "Év civil önkéntese " díjat, ami elmondhatatlan büszkeséggel és boldogsággal töltött el minket. 
Csodálatos embereket ismerhettünk meg és bátran mondhatom, igazi barátokra is szert tettünk. Mind a támogatott családok és a támogatók között is.Van egy kemény mag a csoportban, akik az elejétől kezdve nagyon aktívan részt vesznek a csoport életében minden téren. Hálásak vagyunk nekik, mert nélkülük nem menne. Ők a csoport mozgató rugója.

– Most kinek folyik a gyűjtés a csoportban?
Jelenleg az árván maradt Pálfi gyerekek megsegítésére folynak a licitek, remélhetőleg pár nap és elérjük a kitűzött célt, 2 millió Ft-ot.
Örömködünk 1-2 napot, aztán bemutatjuk a következő tragikus történetet és folytatjuk a gyűjtést. 

– Ha valaki nem nagykanizsai, attól még beléphet, segíthet ő is a csoportban?
 Bárki csatlakozhat az egész országból a Jótékonysági licit Nagykanizsa csoporthoz. Mindenki segít, aki licitál, vásárol vagy licitre ajánl használható dolgokat pl. ruha, játékok, házi finomságok, akár szolgáltatásokat is. 

– Mi a tervetek a közeli és a távolabbi jövővel kapcsolatban?
A cél menni tovább, sokan várnak segítségre.  Van, aki maga keres meg minket és kér segítséget, de többnyire ajánlások útján jutnak el hozzánk ezek a történetek.

Szeretnénk, ha még élne ez a csoport a lehető legtovább. Tervben van egy Jótékonysági bál szervezése is a csoporttagoknak, de nem egyszerű a dolog ez a covid időszakban.
Addig is várjuk a felajánlásokat, liciteket. Biztatunk mindenkit, hogy nézzen otthon körül, hiszen ami számára felesleges, másnak igazi kincs lehet. 
Segíteni jó! 
És valljuk, hisszük, tudjuk, hogy
 "  Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen! "

A csoport címe: https://www.facebook.com/groups/3688154857862738

------------------------------------------------------------------

(Skolik Ágnes)

Versek, drámák, színdarabok: a mai, fiatal szerzők körében nem túl gyakori műfajok. Ezért is voltam kíváncsi Diana Sotora, aki Spanyolországban él, de magyar nyelven alkot.

– Hogyan kezdődött? Meséld el néhány szóban, hogy mikor, milyen indíttatásból kezdtél el írni. Kinek mutattad meg először az írásaidat?

Az első versem akkor készült el, amikor megtanultam írni, azonban már jóval előtte a történetekbe menekültem. Az a tipikus, furcsa kislány voltam, aki sehogy sem jött ki a többi gyerekkel, és inkább egy színes mesekönyvet lapozgatott, vagy valami sárkányos-harcos történetet talált ki a játékaival. Akkoriban az alkotás nem volt tudatos, főleg irodalomórára készültem, bár a tanáraimat hidegen hagyta, így csak a középiskolában kezdtem el íróversenyekre jelentkezni. Az utolsó irodalomtanárom látott bennem fantáziát, neki a mai napig hálás vagyok.

– Ha jól tudom, eleinte verseket írtál, megjelent több köteted is. Milyen hangulatú, témájú versek ezek és hogyan fogadta a közönség őket?

Az első verseim nagyon komor hangulatúak, mivel egy nehezebb időszakban készültek. Utána főleg a környezetszennyezés és a társadalomkritika kezdett el foglalkoztatni, ez a mai napig visszaköszön a versekben. A kötet kiadásakor szinte az összes kezdő hibát elkövettem, így se a marketingbe, se a kiadóválasztásba nem fektettem sok energiát. Szerencsére a kötetek minősége teljesen elfogadható lett, a borítókat kezdő grafikusok tervezték, és mindegyik illusztrációkkal van színesítve. Az olvasók vegyesen fogadták, bár ez inkább a komor hangulat miatt történt, hiszen nálam ritkán olvasni kedves szerelmes verseket.

– Engem nagyon meglepett, amikor megmutattad a közösségi oldalon az első drámádat. Őszinte leszek, nem kedvencem ez a műfaj, de amikor elolvastam a művet, kellemesen csalódtam. Honnan jött az ötlet a drámaíráshoz?

Érdekes, mert nekem sem volt soha kedvencem a dráma. Veszprémben éltem, amikor az iskolával kötelező színház látogatást tettünk, és mivel nem tudtam alóla sehogy kibújni, én is mentem. Ez hatalmas fordulópontot jelentett az életemben, akkor fogadtam meg, hogy egyszer én is írok egyet. Már Spanyolországban éltem, amikor találtam egy pályázatot, és akkor született meg Marie Antoinette-ről szóló verses drámám. Miután bekerült az országos 10 közé, megkaptam a kellő löketet, hogy folytassam.

– Az első óta több dráma is született, sőt a Csak a bolondok boldogok című drámádból színházi előadás is született. Nagyon izgalmas munka lehetett, és biztosan hatalmas öröm volt a színpadon látni a saját művedet.

Igen, a mai napig a hatása alatt vagyok, hiszen úgy ültem be a nézők közé, hogy mindent a rendezőre bíztam, egyetlen próbát sem néztem meg, tehát nekem is meglepetés volt. A CSABB (Csak a bolondok boldogok) születése szintén egy pályázatnak köszönhető, ahol a verses formájában nem ért el eredményeket, azonban több könyves blogger elolvasta, és egy pozitív értékelésnek hála rám találtak. Pontosabban egy rendező talált rám, aki pont kortárs drámákat kutatott, bár őt is majdnem elijesztette a verses forma. Szerencsére várt három hetet, így el tudtam készíteni a prózai változatot, amit azóta többször előadtak.

– Lesz folytatás, várható-e újabb színházi bemutató valamelyik írásodból?

Ha a vírushelyzet engedi, akkor a CSABB visszatér a színpadra, hiszen rengeteg tervünk van vele. Közben elkészült egy újabb előadás, ami szintén elnyerte a rendező tetszését, úgyhogy egy kis simítás után szintén várható lesz.
Teljesen másik vonalon is meg fogok jelenni, mivel időközben megismerkedtem még egy rendezővel, akivel két musicalen dolgoztunk, ahol én feleltem a dalok szövegéért, úgyhogy hamarosan azok is színpadra kerülnek.
Idén egy kezdő társulatnak felajánlottam Az ártatlan bűnös című drámámat, amit eredeti, verses formában fognak előadni.
Emellett új stílusok felé kacsingatok, a saját musicalemen dolgozom, és tervezek egy vígjátékot és egy krimit is.

– Hamarosan megjelenik a legújabb könyved, amiben a három drámádat olvashatjuk. Három történet, három különböző korból. Mutasd be őket kérlek!

Sőt, már meg is jelent! Ez a kötet a szépirodalom és a verseskötet határát súrolja, mivel mind a három dráma versben íródott meg.
Az első a Csak a bolondok boldogok eredeti verziója. Ez a történet egy mai, átlagosnak tűnő család 24 óráját mutatja be áramszünet közben. Ahogy a tagok elkezdenek kommunikálni egymással, rengeteg titokra fény derül, bár nem biztos, hogy jól végződnek a dolgok.
A következő Az ártatlan bűnös, ami Marie Antoinette utolsó három napját mutatja be a kivégzés előtt. Ezt a drámát rengeteg kutatás előzte meg, úgyhogy történelmileg is pontos, bár az idő megjelenítésére a fantáziámat használtam. Ez a könyv az ismert történéseket mutatja be, miközben az emberi, női és anyai oldalt kutatja.
Végül Az akasztott király is olvasható, ami egy időszámításunk előtti bibliai történetet mutat be a gonosz szemszögéből. Eszter királynéról van szó, bár a cselekmény Hámán bukását követi nyomon, és újabb tükröt állít az olvasó elé, miközben stílusban kissé a musical felé kacsint, az olvasó szinte maga előtt látja a darabot.

– Nagyon szép, figyelemfelkeltő a könyv borítója. Hol és mikortól lehet megvásárolni?

A grafikus (Müller Peti) nevében is köszönöm szépen. A könyv július 28-án jelent meg a NewLine kiadó gondozásában, és a nagyobb boltokban is elérhető lesz.

– Olvastam tőled már mesét is. Vannak távlati terveid ezzel a műfajjal is?

Úgy mondanám, hogy túl sok tervem van… Az idei évben elkészült az első ifjúsági regényem, és legalább négy újabb ötlet várja, hogy elkészüljenek szintén ebben a műfajban. Főleg a 12-14 éves korosztályt céloztam meg, azonban a két mesekönyvemet sem engedtem el, bár egyelőre várniuk kell. Sőt, az egyik mesémből gyerekmusicalt is szeretnék, úgyhogy tényleg csak időre lenne szükségem, hogy mindent le tudjak írni.

– Van-e kedvenc műfajod, mit szeretsz legjobban írni? Hogy érzed, mi az, amiben igazán jól ki tudod fejezni magad?

Azon szerencsések közé tartozom, akinek volt ideje szinte mindent kipróbálni. Írtam verset, novellát, regényt, drámát, mesét, sci-fit, fantasyt, horrort, krimit, romantikusat és erotikusat is, úgyhogy azonnal éreztem, hogy mihez NEM értek, és mi az, ami egyáltalán NEM tetszik.
Végül a drámák és az ifjúsági (mese) regények mellett döntöttem, ahol úgy érzem, hogy tényleg ki tudom magam fejezni, és nem kell az ihletre várnom.

– Pályázatokra is szoktál írni, ha igen, hol olvashatjuk az írásaidat?

Folyamatosan lesem a pályázatokat, és rendszerint lemaradok róluk. Novellával egyáltalán nem szoktam próbálkozni, csak saját magam fejlesztésére írok, nem mutatom meg senkinek. A drámapályázatok évente egyszer vannak, azokat a NewLine kiadónál megjelenő könyvemben lehet elolvasni. A verseimet főleg a saját oldalamon szoktam közölni, de van pár alkotásom a Poeten, a Hetedik folyóiratban vagy a Dróton. Bevallom, hogy ezen a téren fejlődnöm kell, sosem jutok el odáig, hogy folyóiratoknál próbálkozzam, de többet is felírtam a listámra.

– Bár nem Magyarországon élsz, a könyveket itt adod ki és persze a magyar közönségnek szánod. Hogy látod, könnyű, vagy inkább nagyon nehéz eljutni az olvasókhoz? Gondolok itt a kiadás, reklámozás, eladás nehézségeire.

Ma már minden az interneten keresztül zajlik, úgyhogy nem nevezném nehéznek, bár a személyes találkozások hiányoznak. Szeretnék irodalmi estekre, felolvasásokra és találkozókra járni, ez az egy, ami tényleg hátrányt jelent a külföldi íróknak.

– Mik a terveid a közeli és a távoli jövőre nézve? A most megjelenő drámakötet után hol és mit olvashatunk tőled?

Az ifjúsági regényem elbírálás alatt áll, úgyhogy róla nem tudok mit mondani, de mindent megteszek érte, hogy a könyvespolcokra kerüljön, szerintem ő lesz a következő könyvem.
Ahogy említettem, rengeteg tervem van, talán túl sok is. Kitaláltam egy különleges kötetet, ami szintén a szépirodalom felé kacsintgat, versekről szól, de mégis történetet mesél el. Szeretném megírni életem második vígjátékát (az első szintén elbírálás alatt áll), és el akarom készíteni a színháznak szánt krimit, a musicalről nem is beszélve.
Ha meg véletlenül unatkoznék, akkor van négy kidolgozott ifjúsági regény tervem, amit szintén jó lenne minél hamarabb megírni, plusz egy rendhagyó verseskötet-ötlet is várja, hogy foglalkozzak vele. Emellett elkezdtem illusztrációt tanulni, hogy két írás között se a falat nézzem.
Összeségében úgy érzem, hogy a közösségi média oldalakon a legkönnyebb követni a megjelenéseket, Facebookon és Instagramon is próbálok aktív lenni.

Köszönöm a beszélgetést, és sok sikert kívánok!

Diana Soto versei, írásai itt olvashatóak:

https://www.facebook.com/dianasotowriter

https://dianatsoto.blogspot.com/

A Csak a bolondok boldogok című könyv megrendelhető az alábbi linken: https://shop.newlinekiado.hu/Diana-Soto-Csak-a-bolondok-boldogok

Skolik Ágnes

2011-ben fordult úgy a sorsom, hogy kiköltöztem Németországba, egy nagyváros melletti kisvárosba. Amolyan peremkerületbe.

Az itthoni betörős, kirablós, megkéselős, szemetelős világból egy nyugodt, biztonságos, tiszta helyre, ahol elmehettem este 9-kor egyedül sétálni is akár.

Ahol a földszinti teraszon, udvarban kint lehetett hagyni a kerti bútort, kerékpárt,grillezőt, még akkor is, ha nem volt kerítés. Ahol elmehettem futni, egyedül az erdőbe. Meglátogathattuk a karácsonyi vásárt, fesztiválokat. Sétálhattam az utcán, anélkül, hogy attól féltem volna, hogy mikor hajt a tömegbe egy autós.

Lakott ugyan a környéken néhány török család, de ők csak egymásra voltak inkább veszélyesek. Üvöltöztek, csattogtak a pofonok, de ez náluk olyan, mint az európaiaknál a kézfogás: hozzá tartozik az élethez .

Egy mellékutcában laktunk, háromszintes, két lépcsőházas házban, tetőtérben. Abban a lépcsőházban akkor mindenki német volt…mi voltunk csak magyarok, a másik lépcsőházban volt 1-2 török, görög család. A szemben lévő házakban olaszok, törökök, szegényebb németek laktak. Hátunk mögött románok, törökök és két német család.

Amikor elköltöztünk, 2019-ben, akkor a mi lépcsőházunkban is volt görög, afrikai nő német férjjel, olasz, a másik lépcsőházban már nem laktak németek. A szemközti házba költözött egy szír család, két feleséggel, 3 gyerekkel. Tehát a 8 év alatt cserélődött a lakóközösség, több lett a külföldi. Alapjában véve nagy gond nem volt, néhány veszekedés, csattanó pofonok, éjszakába nyúló partik…

Ami a körrnyéken változott: sokkal szemetesebbek lettek az utcák, a hulladékszigetek környéke full tele mindenféle nem odavaló szeméttel, az erdőkben kidobott szemeteszsákok, székek, bútorok, az erdőszéli parkoló mellé kidobálva minden, ami nem odavaló…Na most ha valaki egy kicsit is ismeri a németeket, tudja, hogy ezeket nem ők dobták ki.

Ami kisvárosban változott: nem messze tőlünk egy kertvárosi negyed volt, gyönyörű kilátással Esslingenre, és a házakban mérnökök, orvosok, szóval gazdagabb németek laktak, szép házak voltak, rendezett udvarok, szép autók, nagyon jó, kellemes környék. Az egyik utca végébe építettek egy 3 szintes házat a migránsoknak. Aztán a másik utca végébe még két darab, háromszintes házat.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy egysávos utca, egyik oldalon kétszintes kedves, ízléses német családi házak, vele szemben a háromemeletes migráns otthonok, amik pont az esslingeni panorámába épültek bele:-D Innentől azt nézegethette a német mérnökfeleség, amikor a konyhában főzte a reggeli kávéját.

Volt persze lakossági fórum, a németek tiltakoztak a házak építése ellen, de nem törődött velük senki…A saját népük, a saját vérük érdekein keresztülgázolva megépítették nekik a házakat. Akiknek nem jutott hely a nekik épített házakba, őket önkormányzati lakásokban szállásolták el. A város weboldalán volt egy lista, hogy melyik kerületbe, melyik utcákba, hány családot fognak költöztetni. A mi városrészünkben szállók nem voltak, csak bérlakásokat adtak nekik, vagy az újonnan nekik épültbe költözhettek.

A másik kisvárosban négy házat kaptak, még a környéket is szépen parkosították. Kaptak kerékpárokat, játékokat, nyilván bútorokat is a lakásokba.

Az egyik ismerősöm mesélte, hogy az elején még ők is segítették a migránsokat, de aztán hamar rájöttek, hogy honnan fúj a szél, aztán nem adtak, nem gyűjtöttek nekik utána.

Ami a városban változott: Esslingen - ennek az egyik kerületében laktunk- egy csodaszép német kisváros, gyönyörű házakkal, terekkel, ódon macskaköves utcákkal. És sok bevándorló hátterű lakossal. Egymást érték a befogadótáborok, a boltok, pályaudvarok környékén az emberek 80%-a nem német volt.

Egy itthon is működő élelmiszerboltba jártunk egy darabig vásárolni. Olcsó volt, közel volt.

Egy alkalommal, már a pénztárnál álltunk, amikor eldöntöttem, hogy na ez volt az utolsó.

Öt pénztár volt nyitva, mind az ötben színes bőrű férfiak és kendős nők voltak a pénztárosok. Minden sor tele volt mindenféle nemzetiségű emberrel. Még amikor vásárolgattunk, elkezdett veszekedni két szírnek kinéző pasas. Már az is elég ijesztő volt. Aztán a pénztárban öt sorban az a sok mindenféle ember, mindenki más nyelven beszélt, hosszú sor volt, nyár volt, alig volt levegő.Eszembe jutott, hogy ha itt most elővesz egy kést valaki, vagy egy puskát…nekünk annyi. Halálfélelmem volt. Először a 7 év külföldi élet után. Amikor kiértünk a parkolóba végre, a bolt előtt állt egy társaság, ők is tuti migránsok voltak. Mellettük két csurig megpakolt bevásárlókocsi. A taxit várták. Megjött a taxi, bepakoltak, és mentek a menekültszállásra vagy a bérelt lakásukba.

Esslingenben nagyon sokan voltak az utcán is. Főleg estefelé, a vasútállomás környékén. Ekkor már nem éreztük magunkat biztonságban. Sokan voltak, és szemtelenek, nem tértek is az utcán, nekünk kellett kitérni gyalog is, kerékpárral is. 2016 után már a karácsonyi vásárra, fesztiválokra sem jártunk. Szégyen ide, szégyen oda, féltettük a kis életünket.

Az erdőben ahova a kutyával jártam, sok éven át nyugodtan sétáltam, mert nem volt mitől, kitől félni, de 2017 körül ez is megváltozott. Jöttek kettesével, hármasával, kerékpárral, gyalogosan, bedrogozva, üvöltözve. Ilyenkor, hiába van ott a kutya, ha egy teremtett lélek sincs, csak 2-3 ilyen eszement fickó, akkor az embernek nem sok esélye lett volna.

A férjem munkahelyének volt egy üres telke az irodaház szomszédságában. 2016-ban tettek oda egy konténert, hogy ott majd német tanfolyamot tartanak a bevándorlóknak, és lesz lehetőségük internetezni. Ahányszor arra mentünk, ezek mindig a fa alatt a fűben ücsörögtek és beszélgettek, telefonoztak….:-)

Egy bevásárlás alkalmával a parkolóban egy muszlim nő autója állt a másik sorban. A nő (?) kiszállt, nikábban volt. Ez az a ruhadarab, ami tiszta fekete és csak a szeme látszik a viselőjének.

Fura élmény volt látni, főleg mert élőben most láttam ilyet először. Nem akartam bámulni, de nem tudtam a szemem levenni róla. Elképzeltem magam egy ilyenben, hát nem volt ellenállhatatlan vágyam, hogy akár csak felpróbáljam. Aztán az jutott eszembe, hogy a nő tényleg nő? Vajon mi lehet a mindent eltakaró ruha alatt? Lehetne akár fegyver is. Innentől jobbnak láttam nem gondolkodni, és elindultunk inkább vásárolni. 

Egy alkalommal meglátogatott bennünket a fiam és a barátnője. Természetesen bementünk Stuttgartba. A sétáló utcán mentünk végig, és közben beszélgettünk, kirakatokat, utcai zenészeket néztük. Én nem mondtam ki, amire gondoltam, de észrevettem, hogy a fiatalok egyre csendesebbek. Nem nevetgélnek, nem nézelődnek, csak némán jönnek velünk. A fiam szólalt meg először: hát elég vegyes, színesbőrű társaság van itt, kicsit félelmetes. Hát igen, ilyenkor az embernek óhatatlanul eszébe jutnak a késes, fegyveres támadások, a tömegbe hajtó autók. Ő kisvárosban él, nyilván látott már azért négereket, arabokat, de nem akkora tömegben, mint a stuttgarti főutcán.

Mondtam neki, hogy ez még engem is meglep, mert amikor legutóbb jártunk itt, még nem voltak ennyien….

Mi eredetileg sem úgy terveztük, hogy ott fogunk megöregedni, tehát nem miattuk jöttük haza, de tény, hogy nyugodtabbak vagyunk itthon.

Az utolsó években megszaporodtak a bűnesetek, nők elleni erőszak, verekedés, késelés, amiknek csak egy ici-pici részét halljuk, olvassuk mi itthon. Minden városnak van online újságja, tehát rá lehet keresni, ha valaki jobban el akar mélyedni a témában. Csak egy mozzanat: dolgoztam egy lakásban, ami egy emeletes házban volt. Az utolsó pár hónapban kitettek a lépcsőházba egy újságcikket, ami arról szólt, hogy besurranó tolvajok járják az emeletes házakat, ezért kérik a lakókat, hogy a lépcsőház ajtaját ne hagyják nyitva. Ja és azon a környéken is volt egy befogadó szállás a migránsoknak, ami előtte egy nyugis környék volt, tele német kisnyugdíjasokkal, és kisgyerekes családokkal.

Egy másik családnál, ahol dolgoztam, fiatal német, értelmiségi házaspárnak volt egy 3 éves gyermeke. Óvodába szerették volna íratni, viszont nem volt hely az ovikban, egyikben sem, ahova jelentkeztek. Fél év múlva sikerült helyet szerezniük egy állami oviba, ahol a 15 fős kiscsoportban 3 német gyerek volt. És a gimnáziumban, ahol az anyuka tanított, 80 %-a a tanulóknak migrációs hátterű volt.

Én így visszagondolva azt mondom, hogy szerencsések voltunk, nagyobb gond nélkül átvészeltük ezt az időszakot, de tudom, hogy nem mindenki volt ilyen szerencsés.

Lehet, hogy maradi vagyok, de én itthon nem szeretnék ilyen kevert társadalomban élni, van nálunk enélkül is sok ember, akit integrálni kéne, megtanítani dolgozni és becsületesen élni. Azokat sem lehet, akik örök időktől Európában éltek, akkor hogyan lehetne olyanokat, akik egy más társadalomból jöttek, és eszük ágában sincs alkalmazkodni. És itt a hangsúly azon van, hogy nem is akarnak beilleszkedni.

Skolik Ágnes

www.skolikagnes.hu

Bizonyos politikai szerveződés megint sikerrel felbőszítette a népet, mondván drága a gyümölcs, nem tudja megvenni a szegény ember.
Persze a csoportokban már fejeket követelnek, de legalábbis azt, hogy adjanak a családoknak támogatást gyümölcsvásárlásra, vagy bármire, csak adjanak ilyen-olyan emelést.
Nos, akkor nézzük a történetet egy másik szemmel.
Falun élünk, van egy kertünk, ahol vannak gyümölcsfák, veteményes, és baromfiak.
Tavasszal úgy kezdődött a történet, hogy vettem egy rahedli vetőmagot, virágföldet, rászántam egy napot arra, hogy a magokat elvessem, amiből majd palánta lesz.
Egy része nem kelt ki, azt újra kellett vetni. ( pénzt, időt, saját energiát fektettem a dologba)
Április körül aztán elkezdtünk a kertben dolgozni. Ástunk, kapálógépeztünk, magokat vetettem, hagymát duggattam. ( saját energia + benzin+ gépkopás+ idő + magok ára)
A magok egy része nem kelt ki a kedvezőtlen időjárás miatt, tehát azt újra vetettem. ( magok ára, saját idő és energia)
Volt ami még ekkor sem kelt ki, tehát harmadszor kellett vetni. ( magok ára, saját idő és energia)
Volt ami kikelt, az ápolgattam, gyomláltam, tejjel, csalánlével permeteztem, krumplit töltöttem, gazoltam, stb.stb. ( idő+ energia)
Közben a kis palánták növekedtek, paprika, paradicsom, káposztafélék, stb. Persze ezeket öntözni kellett a kis fóliaházban, általában kétnaponta. ( saját energia + idő+ víz)

Májusban kikerültek a földbe, akkor már a többi vetemény is kezdett növekedni. A kaszált füvet összegyűjtöttem, a vetemény sorai közé raktam, öntöztem, kötöztem, karókat szereztem, és csináltam folyamatosan amit kellett.
Közben a gyümölcsfákat a férjem megmetszette, lemosóval lepermetezte, aztán amikor szépen virágoztak, akkor elfagyott minden fán, minden virág. Ami esetleg akkor megmaradt, az pár héttel később fagyott meg. ( permet ára+ gépkopás,+idő+ energia)
Aztán jött az aszály. Utána az özönvíz. Aztán szárazság újra.
Közben poloskák, krumplibogarak, peronoszpóra, paradicsomvész, a sok esőtől kirothadt a hagyma,és a káposztafélék, a kevés esőtől meg nem húsosodik a paprika.
24 tő paradicsomon nem volt annyi termés, hogy nekünk kettőnknek elég lett volna paradicsomlének.
Nem termett egyetlen szem szilva, birsalma, barack, őszibarack, dió. 10 szem cseresznye termett és egy levesre való meggy.
A fákat persze gondozni kell, öntözni, füvet nyírni, ha beteg lenne, akkor permetezni.
A kb. 12 bokor tökfélén nem volt annyi, hogy kettőnket ellátott volna.
Eper nem termett, a szeder a szárazság miatt leszáradt. A sóskát megették a meztelencsigák, vagy valami.
A karós babon elszáradtak a hüvelyek, SEMMI termés nem volt rajtuk. Zöldbabból sem tudtam eltenni, kétszer főztem belőle.
És sorolhatnám.
Nem kicsi területen műveljük a földet, őstermelők vagyunk, akár adhattunk volna is el belőle.
Vettem málnát, hogy legalább azt tegyek a fagyasztóba, és ribizlit, lekvárnak. Ezen kívül az uborka sikerült a kertben, azt tettem el.
SEMMI mást. Se lekvárt, se befőttet, se szörpöt, semmit.
És gyakorlatilag a semmiért dolgoztunk február óta.  Nyáron minden nap ( hétvégén IS!!!) reggel 6-9-ig, aztán este 7 után)
Annyi termést szedtem, amit meg is ettünk egy -két ebédhez.
A baromfik folyamatosan hullottak, holott tisztán tartjuk őket, nincsenek tetvek, giliszták sem, éjjel be vannak zárva stb, és mégis.
És akkor csak halkan megkérdezem: nekünk ki ad emelést, meg segélyt, meg támogatást? És kinek drága, drágább a zöldség, gyümölcs: annak aki próbálja megtermelni, nem kevés pénz befektetésével, és sok-sok energiával, vagy annak aki lesétál a boltba megvenni?
És én hol fogom beszerezni a zöldségeket, gyümölcsöket?
Igen, ott a piacon, vagy a hipermarketben, mint mindenki más is. Az is, aki egy kapavágást nem tett, csak követel.
És eszembe sem jutna háborogni, pedig amennyi időt, pénzt, energiát a kertbe tettünk az idén, azon a nagy élelmiszerboltok teljes egy heti árukészletét megvehetnénk….
Ez van. Senki nem örül neki, és senki nem kérte.
És nem azért lesz a boltban drága, mert valaki intézkedett, hogy drága legyen. Direkt nem írok neveket…Azért drága mert nincs, vagy nagyon kevés van.
És ahogy a vásárló, úgy a legtöbb termelő sem kap semmiféle emelést, meg segélyt.
Vannak akik kapnak, de ők nem őstermelők, hanem nagyüzemi gazdálkodók.
Szóval lehet elégedetlenkedni, de aki ezt teszi, gondoljon egy percre abba is bele, hogy bizony másnak sem jobb, nem telik mindenre, nincs eredménye a pénz elköltésének, a sok munkának, és a boltosok, kistermelők nagy része is nagyon várja már, hogy ennek az évnek (IS) vége legyen.

Országh Erzsébet

A Mura melletti kis település csendes utcájában, árnyas fák közt bújik meg a Kézműves Udvar Vendégház.
A ház mögötti kemencében néhány perce még sült a kelt rétes, ami most a gazdaasszony által készített szederszörppel együtt várja a vendégeket.
Amíg kihűl a rétes, felteszek néhány kérdést a háziasszonynak:

– Mikor, honnan jött az ötlet, a vendégház kialakításához?
Elsősorban a munkahely teremtés volt a fő cél. Először falusi vendégasztal szolgáltatást, kemencés finomságokat szerettünk volna készíteni, amihez nem kaptuk meg az engedélyt, mert nem termelünk búzát. Ezután jött az ötlet, hogy adjuk ki a kis házat szállásnak.

– Hány fő fogadására alkalmas a szálláshely? Ellátás is van, vagy teljesen önellátó az apartman?
A házban 1 szoba, konyha, fürdő, folyosó és terasz 3 fő részére kényelmes elhelyezést biztosít.
Teljesen önellátó az apartman. De a házhoz veteményeskert és gyümölcsös is tartozik, ami biztosítja a vendégeknek a friss zöldségfélét és gyümölcsöt.

– A faluban van lehetőség bevásárlásra, esetleg egy meleg vacsora elfogyasztására?
Igen, falunkban több önkiszolgáló élelmiszerbolt is működik, ahol be tudnak vásárolni a vendégeink. Sajnos étterem nincs, de egy meleg vacsora elfogyasztására a legközelebbi város Nagykanizsa ad lehetőséget, ami 16 km-re van Murakeresztúrtól.

– Milyen programokat, látnivalókat ajánl a vendégeknek, akik megszállnak itt?
Murakeresztúr Zala megyében található, ahol a horvát-magyar határt a Mura folyó választja el. Azoknak a vendégeknek, túrázóknak ajánljuk, akik szeretik a vidéki életet vagy most szeretnék megismerni. A falu csendes, pihenésre, túrázásra és horgászásra alkalmas.
Látnivaló: Mura folyó, gyönyörű erdei utak, szőlőhegyek, Zrinyi-Újvár, tájházak és a környező falvak szépségei.

– A Mura partján van strand, lehet fürödni valahol?
Sajnos még nincs a Mura mellett strand, de a közeljövőben talán ez is megvalósul. Ez a rész most a kerékpártúrázók nagy kedvenc helye, ami a Mura melletti töltésen vezet.

– Nagyobb város, fürdő, kirándulási lehetőség van Murakeresztúr közelében?
A legközelebbi város Nagykanizsa, fürdő Zalakaroson, Bázakerettyén és Lentiben van. Nagyon szép a Mura-Dráva összefolyás Őrtilosnál, a gyékényesi bányatóban fürödhet az, aki szereti a hideg vizet.

– A Mura folyó túlpartja már Horvátország. Aki szeretne, hol tud átmenni a szomszéd országba kirándulni, vagy vásárolgatni?
Ami hozzánk legközelebb esik, az a letenyei határátkelő. Ez autóval kb. 16 percre van tőlünk. Itt tudnak átmenni Horvátországba kirándulni vagy bevásárolni.

– Az apartmanban több gyönyörű szőttes terítőt, faliképet láttam. Ki készíti ezeket a termékeket?
Lányom végzettsége kézi szövő és ő készítette el ezeket a textil lakberendezési termékeket. Ezzel egyedivé tudjuk tenni Vendégházunkat, mert valóságban is láthatják vendégeink a szőtt szőnyegeket, terítőket, díszpárnákat, faliképeket, melyek saját tervezés alapján készültek.

– A portán szépen gondozott veteményeskert van, és rengeteg csodaszép virág. Ki tartja rendben a növényeket? Esetleg vásárolni is lehet a terményekből?
Lányom és én, így mind a ketten gondozzuk a portához tartozó veteményeskertet, gyümölcsöst és a virágokat. A kicsit nehezebb munkát a lányom végzi én pedig a könnyebbet. De amíg az erőm engedi az írányítás az én feladatom. Amit én a szüleimtől láttam, tanultam azt én is át akarom adni gyermekeimnek. Mindennek meg van a maga titka, hogy mit mikor kell vetni, ültetni, locsolni stb.
Elsősorban saját részre termelünk, de a felesleget mindig el is adjuk, mert őstermelők vagyunk. Így a nálunk megszálló vendégeink is vásárolhatnak a terményekből.

– Kinek, miért ajánlja, hogy Murakeresztúron, a Kézműves Udvar Vendégházban foglaljon szállást a nyaraláshoz?
Szívem szerint azoknak ajánlom a Vendégházunkat, akik szeretnék megismerni milyen az igazi falusi vendéglátás. Aki szereti a természetet, erdőt, folyót és a környező falvakra is kíváncsi. Megnézni, megkóstolni a kemencés finomságokat. A kertben frissen szedett gyümölcsöt, ami az idénynek megfelelő, vagy a zöldségféléket, paprikát, paradicsomot, uborkát. A csendre, nyugalomra, pihenésre vagy aktív túrázásra vágyóknak. Mert aki ezt kipróbálja az megtapasztalja és gazdag élményekkel feltöltődve térhet haza.

– Az év melyik időszakában várják a vendégeket?
Kora tavasztól, késő őszig fogad vendégeket a vendégház, de  télen, a Murakeresztúron megrendezésre kerülő Böllér fesztivál idején is lehet majd szállást foglalni.

Érdeklődni, szállást foglalni az alábbi elérhetőségeken lehet:

https://www.facebook.com/kezmuvesportam

Tukszár Lászlóné: (20) 512 0420

Már mindent tudunk a vendégházról, ami fontos, és érdekes lehet. Most pedig kóstoljuk meg a meggyes kelt rétest és az illatos, zamatos szederszörpöt.

Skolik Ágnes

Régen, nagyszüleink, dédszüleink idejében az volt a szokás, hogy a fiatalok magázták az idősebbeket. A szüleiket, nagyszüleiket is. Az ismerős felnőtteket nénizték, bácsizták, a szülők édesanya, édesapa volt, a nagyszülők nagymama, nagypapa, vagy papa, mama. Az anyós, após is általában anyuka, apuka, vagy papa, mama megnevezéssel volt illetve.
Aztán sokat változott az idő és a szokás, ma már -hála a közösségi oldalaknak – elterjedt és megszokott az, hogy a fiatalok tegezik az időseket, és az idősebb korosztály is tegeződik, akkor is, ha személyesen nem is ismeri egymást.
Ma már teljesen természetes az, hogy egy fiú barátnője vagy felesége tegezi a fiú szüleit, és persze ez a fordított esetre is igaz.
Igen ám, de itt van a bökkenő: hogyan szólítja a lány a barátja édesanyját? A keresztnevén, és aztán tegezi, vagy odateszi a nénit is a név után, és tegezi? Esetleg elvárja a szülő, hogy a gyermeke párja magázza?
Az esküvő után anyuka, anyu megszólítást kap a párja édesanyja? Apuka, apu lesz az após?
Vagy marad a megszokott név, amit az esküvő előtt használtak?
Azt gondolom, hogy erre is igaz, hogy ahány ház, annyi szokás.

Hallottam olyan történetet, ahogy a fiú képtelen volt anyukának (anyunak) hívni az anyósát, és ezzel egészen addig gond volt, amíg meg nem született az unoka, és az anyós attól kezdve mama lett. Valahol érthető ez, hiszen egy embernek egy anyukája, édesanyja van – jobb esetben - és furcsa lehet egy másik nőt is ezen a néven szólítani.
A másik eset, amikor a saját édesanyja az anyu, az anyós pedig anyuka lesz.
Hallottam baráti beszélgetésben, hogy a fiatal nem anyósnak nevezte a párja anyukáját, hanem a „párom anyukája” volt.
Ismertem olyan családot, ahol a fiúk a szüleiket magázták, de a feleségeik szüleit tegezték. Igaz, ez már régebbi, kb. 30 éves történet, gondolom ma már nincs, vagy nagyon kevés olyan család van, ahol a gyerekek magázzák a szüleiket.
És ma már biztosan sok családban az is megszokott, hogy az anyóst a keresztnevén szólítja a vője vagy a menye.
Tulajdonképpen mindegy is az elnevezés, hiszen tegeződve, keresztnéven szólítva is ugyanúgy meg lehet adni a tiszteletet, mint magázódva, a lényeg, hogy jól kijöjjön egymással a fiatal pár és a szüleik is.