Napsütötte nyugat. Alkonyatkor.

2011-ben fordult úgy a sorsom, hogy kiköltöztem Németországba, egy nagyváros melletti kisvárosba. Amolyan peremkerületbe.

Az itthoni betörős, kirablós, megkéselős, szemetelős világból egy nyugodt, biztonságos, tiszta helyre, ahol elmehettem este 9-kor egyedül sétálni is akár.

Ahol a földszinti teraszon, udvarban kint lehetett hagyni a kerti bútort, kerékpárt,grillezőt, még akkor is, ha nem volt kerítés. Ahol elmehettem futni, egyedül az erdőbe. Meglátogathattuk a karácsonyi vásárt, fesztiválokat. Sétálhattam az utcán, anélkül, hogy attól féltem volna, hogy mikor hajt a tömegbe egy autós.

Lakott ugyan a környéken néhány török család, de ők csak egymásra voltak inkább veszélyesek. Üvöltöztek, csattogtak a pofonok, de ez náluk olyan, mint az európaiaknál a kézfogás: hozzá tartozik az élethez .

Egy mellékutcában laktunk, háromszintes, két lépcsőházas házban, tetőtérben. Abban a lépcsőházban akkor mindenki német volt…mi voltunk csak magyarok, a másik lépcsőházban volt 1-2 török, görög család. A szemben lévő házakban olaszok, törökök, szegényebb németek laktak. Hátunk mögött románok, törökök és két német család.

Amikor elköltöztünk, 2019-ben, akkor a mi lépcsőházunkban is volt görög, afrikai nő német férjjel, olasz, a másik lépcsőházban már nem laktak németek. A szemközti házba költözött egy szír család, két feleséggel, 3 gyerekkel. Tehát a 8 év alatt cserélődött a lakóközösség, több lett a külföldi. Alapjában véve nagy gond nem volt, néhány veszekedés, csattanó pofonok, éjszakába nyúló partik…

Ami a körrnyéken változott: sokkal szemetesebbek lettek az utcák, a hulladékszigetek környéke full tele mindenféle nem odavaló szeméttel, az erdőkben kidobott szemeteszsákok, székek, bútorok, az erdőszéli parkoló mellé kidobálva minden, ami nem odavaló…Na most ha valaki egy kicsit is ismeri a németeket, tudja, hogy ezeket nem ők dobták ki.

river-5733213_1920.jpg

Ami kisvárosban változott: nem messze tőlünk egy kertvárosi negyed volt, gyönyörű kilátással Esslingenre, és a házakban mérnökök, orvosok, szóval gazdagabb németek laktak, szép házak voltak, rendezett udvarok, szép autók, nagyon jó, kellemes környék. Az egyik utca végébe építettek egy 3 szintes házat a migránsoknak. Aztán a másik utca végébe még két darab, háromszintes házat.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy egysávos utca, egyik oldalon kétszintes kedves, ízléses német családi házak, vele szemben a háromemeletes migráns otthonok, amik pont az esslingeni panorámába épültek bele:-D Innentől azt nézegethette a német mérnökfeleség, amikor a konyhában főzte a reggeli kávéját.

Volt persze lakossági fórum, a németek tiltakoztak a házak építése ellen, de nem törődött velük senki…A saját népük, a saját vérük érdekein keresztülgázolva megépítették nekik a házakat. Akiknek nem jutott hely a nekik épített házakba, őket önkormányzati lakásokban szállásolták el. A város weboldalán volt egy lista, hogy melyik kerületbe, melyik utcákba, hány családot fognak költöztetni. A mi városrészünkben szállók nem voltak, csak bérlakásokat adtak nekik, vagy az újonnan nekik épültbe költözhettek.

A másik kisvárosban négy házat kaptak, még a környéket is szépen parkosították. Kaptak kerékpárokat, játékokat, nyilván bútorokat is a lakásokba.

Az egyik ismerősöm mesélte, hogy az elején még ők is segítették a migránsokat, de aztán hamar rájöttek, hogy honnan fúj a szél, aztán nem adtak, nem gyűjtöttek nekik utána.

Ami a városban változott: Esslingen - ennek az egyik kerületében laktunk- egy csodaszép német kisváros, gyönyörű házakkal, terekkel, ódon macskaköves utcákkal. És sok bevándorló hátterű lakossal. Egymást érték a befogadótáborok, a boltok, pályaudvarok környékén az emberek 80%-a nem német volt.

Egy itthon is működő élelmiszerboltba jártunk egy darabig vásárolni. Olcsó volt, közel volt.

Egy alkalommal, már a pénztárnál álltunk, amikor eldöntöttem, hogy na ez volt az utolsó.

Öt pénztár volt nyitva, mind az ötben színes bőrű férfiak és kendős nők voltak a pénztárosok. Minden sor tele volt mindenféle nemzetiségű emberrel. Még amikor vásárolgattunk, elkezdett veszekedni két szírnek kinéző pasas. Már az is elég ijesztő volt. Aztán a pénztárban öt sorban az a sok mindenféle ember, mindenki más nyelven beszélt, hosszú sor volt, nyár volt, alig volt levegő.Eszembe jutott, hogy ha itt most elővesz egy kést valaki, vagy egy puskát…nekünk annyi. Halálfélelmem volt. Először a 7 év külföldi élet után. Amikor kiértünk a parkolóba végre, a bolt előtt állt egy társaság, ők is tuti migránsok voltak. Mellettük két csurig megpakolt bevásárlókocsi. A taxit várták. Megjött a taxi, bepakoltak, és mentek a menekültszállásra vagy a bérelt lakásukba.

Esslingenben nagyon sokan voltak az utcán is. Főleg estefelé, a vasútállomás környékén. Ekkor már nem éreztük magunkat biztonságban. Sokan voltak, és szemtelenek, nem tértek is az utcán, nekünk kellett kitérni gyalog is, kerékpárral is. 2016 után már a karácsonyi vásárra, fesztiválokra sem jártunk. Szégyen ide, szégyen oda, féltettük a kis életünket.

Az erdőben ahova a kutyával jártam, sok éven át nyugodtan sétáltam, mert nem volt mitől, kitől félni, de 2017 körül ez is megváltozott. Jöttek kettesével, hármasával, kerékpárral, gyalogosan, bedrogozva, üvöltözve. Ilyenkor, hiába van ott a kutya, ha egy teremtett lélek sincs, csak 2-3 ilyen eszement fickó, akkor az embernek nem sok esélye lett volna.

A férjem munkahelyének volt egy üres telke az irodaház szomszédságában. 2016-ban tettek oda egy konténert, hogy ott majd német tanfolyamot tartanak a bevándorlóknak, és lesz lehetőségük internetezni. Ahányszor arra mentünk, ezek mindig a fa alatt a fűben ücsörögtek és beszélgettek, telefonoztak….:-)

Egy bevásárlás alkalmával a parkolóban egy muszlim nő autója állt a másik sorban. A nő (?) kiszállt, nikábban volt. Ez az a ruhadarab, ami tiszta fekete és csak a szeme látszik a viselőjének.

Fura élmény volt látni, főleg mert élőben most láttam ilyet először. Nem akartam bámulni, de nem tudtam a szemem levenni róla. Elképzeltem magam egy ilyenben, hát nem volt ellenállhatatlan vágyam, hogy akár csak felpróbáljam. Aztán az jutott eszembe, hogy a nő tényleg nő? Vajon mi lehet a mindent eltakaró ruha alatt? Lehetne akár fegyver is. Innentől jobbnak láttam nem gondolkodni, és elindultunk inkább vásárolni. 

Egy alkalommal meglátogatott bennünket a fiam és a barátnője. Természetesen bementünk Stuttgartba. A sétáló utcán mentünk végig, és közben beszélgettünk, kirakatokat, utcai zenészeket néztük. Én nem mondtam ki, amire gondoltam, de észrevettem, hogy a fiatalok egyre csendesebbek. Nem nevetgélnek, nem nézelődnek, csak némán jönnek velünk. A fiam szólalt meg először: hát elég vegyes, színesbőrű társaság van itt, kicsit félelmetes. Hát igen, ilyenkor az embernek óhatatlanul eszébe jutnak a késes, fegyveres támadások, a tömegbe hajtó autók. Ő kisvárosban él, nyilván látott már azért négereket, arabokat, de nem akkora tömegben, mint a stuttgarti főutcán.

Mondtam neki, hogy ez még engem is meglep, mert amikor legutóbb jártunk itt, még nem voltak ennyien….

Mi eredetileg sem úgy terveztük, hogy ott fogunk megöregedni, tehát nem miattuk jöttük haza, de tény, hogy nyugodtabbak vagyunk itthon.

Az utolsó években megszaporodtak a bűnesetek, nők elleni erőszak, verekedés, késelés, amiknek csak egy ici-pici részét halljuk, olvassuk mi itthon. Minden városnak van online újságja, tehát rá lehet keresni, ha valaki jobban el akar mélyedni a témában. Csak egy mozzanat: dolgoztam egy lakásban, ami egy emeletes házban volt. Az utolsó pár hónapban kitettek a lépcsőházba egy újságcikket, ami arról szólt, hogy besurranó tolvajok járják az emeletes házakat, ezért kérik a lakókat, hogy a lépcsőház ajtaját ne hagyják nyitva. Ja és azon a környéken is volt egy befogadó szállás a migránsoknak, ami előtte egy nyugis környék volt, tele német kisnyugdíjasokkal, és kisgyerekes családokkal.

Egy másik családnál, ahol dolgoztam, fiatal német, értelmiségi házaspárnak volt egy 3 éves gyermeke. Óvodába szerették volna íratni, viszont nem volt hely az ovikban, egyikben sem, ahova jelentkeztek. Fél év múlva sikerült helyet szerezniük egy állami oviba, ahol a 15 fős kiscsoportban 3 német gyerek volt. És a gimnáziumban, ahol az anyuka tanított, 80 %-a a tanulóknak migrációs hátterű volt.

Én így visszagondolva azt mondom, hogy szerencsések voltunk, nagyobb gond nélkül átvészeltük ezt az időszakot, de tudom, hogy nem mindenki volt ilyen szerencsés.

Lehet, hogy maradi vagyok, de én itthon nem szeretnék ilyen kevert társadalomban élni, van nálunk enélkül is sok ember, akit integrálni kéne, megtanítani dolgozni és becsületesen élni. Azokat sem lehet, akik örök időktől Európában éltek, akkor hogyan lehetne olyanokat, akik egy más társadalomból jöttek, és eszük ágában sincs alkalmazkodni. És itt a hangsúly azon van, hogy nem is akarnak beilleszkedni.

Skolik Ágnes

www.skolikagnes.hu